Divine Error - 0. Végítélet

Sziasztok!

Kicsit izgulok, ez az első alkotásom ebben a témában, és hát kíváncsi vagyok a véleményetekre. Ebből a történetből ritkábban jönnek majd részek. Lassabban haladok vele a logikai felépítése miatt, plusz a karakterek sem mindennapiak, és még ott van nekem a PTR. 

Csak egy kis infó: a dőlt betű gondolatokat jelent, főként Doki gondolatait, és azok E/1-ben folynak, de a történet mesélése alapvetően E/3. A 0. fejezet egy bevezető a múlt előtt, most vissza fogunk majd ugrani az időben (egy-másfél évet), amikor is elkezdődtek Doki gyilkosságai: megtudjuk, miért lett gyilkos. Pár részen keresztül le is ragadunk a múltban, aztán ismét a jelenben találjuk magunkat, amikor Doki mindent befejez.

Érdekesség: Dokinak három genetikai betegsége van, amit a fejezet végét jelölök majd. 

Azt hiszem, egyelőre ennyi! :3 Remélem nektek is tetszik majd! Jelezzetek vissza, hagyjatok kommentet (akár névtelenül is), kérjetek cserét, pipáljatok!

Szép hétvégét!

Kellemes olvasást!

O. Végítélet

A

z ember összetett lény. A gondolkodása, a pszichológiája egyedi. Az agya utánozhatatlan szivacs, mindent magába szív, amit a tulajdonosa érdekesnek gondol. Azt mondják, az ember az egyetlen, amelyiknek lelke van. A lélek nem kézzel fogható, látható, tapintható dolog, a lélek a pszichológiánk része. Sok dolog elcsúszhat a pszichológiánkon, a lelkünk megviseltségén vagy éppen elpusztításán. A doktori kérdés az: hogyan jut el egy ember, a tápláléklánc királya, a legokosabb lény a földön arra a szintre, hogy hidegvérrel gyilkoljon? Mi, emberek képesek vagyunk uralkodni az érzelmeinken, képesek vagyunk irányítani az évmilliók alatt belénk ivódott ösztönöket. Állítólag ennek a láncnak a tetején a pszichológus ül, aki lenéz a népre, mint holmi kísérleti patkányokra, a mozdulataikból megismeri őket. Kitapasztalja a lelküket, a gondolatukat, az érzelmeiket.

Van egy kis gond. Ugyan a másikat tökéletesen kielemezzük, magunk megóvására képtelenek vagyunk.

A szoba sötétje szomorúságot és kilátástalanságot sugárzott, mint fekete köpeny nehezedett a férfi vállára. Nyugodt volt, már tudta mi vár rá, tudta, hogy ez az utolsó napja. Tudta, hogy ez az utolsó, hogy napfényt lát, a szeretteivel beszél vagy egyáltalán rendőrt lát, többet nem érintkezik majd a világgal, nem követheti majd a fejlődését. Kezeit szorította a bilincs, a hideg fém mélyen a húsába vájt, a feje üres volt, nem voltak gondolatai. Egyre csak a két kis fémkört nézte, ami olyan erősen tartotta két vékony csuklóját. Ezzel az eszközzel vágják el hamarosan az élettől, mint valami köldökzsinór, egy hét múlva elválasszák az anyjától. Felsóhajtott.

Hogyan jut el egy ember arra a szintre, hogy egy másik embert hideg vérrel megöljön? Fogalmam sincs, hogyan jutottam ideáig, bár tény, a vérontásom nem volt céltalan. Nem bántottam bűntelen embereket, és mégis, túl sok ártatlan tetemét hagytam magam mögött. Ahogy ott ültem egyre csak a kezeimet néztem és azt láttam, vérben úsznak. Láttam magam előtt, hogy ezek a kecses, hosszú, oly’ sokat megélt ujjak más torkára szorulnak, aztán fulladásig szorítanak. Mily’ borzalmas teremtés vagyok.

Doki úgy lépett ki a cellájából, hogy tudta: nincs visszaút. Ma beviszik az utolsó kihallgatásra, aztán megkérdezi tőle egy ügyvéd, van-e utolsó kívánsága. Ezzel pedig egy hetet rá tud húzni az időtartamára. Nem kér sokat, de mégsem keveset, nem egy napot, hanem egy hetet kér, hogy mindent tisztázhasson magában. Amikor hosszú percek múlva nyílt az ajtó, megkönnyebbült. A nyomozónő egészen szórakoztatta, ám a nő nem tűnt túl boldognak. Nem igazán örült a találkozásnak. Egy halom papírt dobott a férfi elé, mire az érdeklődve beleolvasott, majd elvigyorodott.

– Elmondaná, micsoda ez? – kérdezte, miközben remegett az idegtől. Fejét masszírozva le-fel járkált a kis szobában, néha lopva a tükörre nézett. Oh, igen, a csodatükör, amin Doki nem lát át, mégis tudja, hogy egy pszichológus és egy rendőr áll mögötte és figyelik minden mozdulatát.

– Nem tudom, hogy van vele, de én ezt papírnak látom. Egy dokumentumnak – felelte jókedvűen Doki, majd már félre is lökte a dokumentumot.

– Egy kérvény. Eutanáziáért könyörög?

– Nem könyörgök, pusztán élek a lehetőségével. – Még most is emlékszem arra az elégedettségre, amit a mosolyom megvillantásakor éreztem. Őszinte, önelégült vigyor volt. Szerettem vele játszani, felhúzni. Ő pedig mélyen elítélt. – Túl szép halál lenne nekem, nem igaz?

A nő nem felelt. Mélyet sóhajtott, majd leült a férfival szemben, és maga elé húzta a papírjait, vele együtt a jegyzeteit, amiről beszélgetni szeretne majd Dokival.

– Tudja, elég sértő, hogy az üveg mögött egy pszichológus figyeli minden mozdulatom.

A nyomozó összehúzott szemöldökkel nézett a vele szemben ülő széparcú férfira. Doki túl fiatal volt még egy életfogytiglanhoz, túl gyönyörű a börtönhöz. Már egészen kedvelte a ravasz válaszait, a fanyar vicceit, persze, ezt sosem vallotta volna be magának, de valahol megértette Dokit. A fájdalmát, az őrültségének okát.

– Miért sértő?

Doki előrehajolt.

– Mert kellemetlen, amikor egy kollega elemezget.

Tény, ami tény: egy pszichológus nehezen viselte, ha egy kollega elemzi ki, hiszen olyan dolgokat látott benne, amikről ő maga sem tudott. Doki félt attól, hogy valaki kiismeri, és jobban megérti majd, mint ő maga. Talán félt attól, hogy félreértik, aztán őrültnek titulálják, de már nem számított. Mégis nyugodt lélekkel akart börtönbe menni.

A nyomozó élesen szívta be a levegőt, mielőtt újabbat lapozott volna. Nem hitte el, hogy Doki ilyen könnyen belenyugodott az életfogytiglan gondolatában, ahogy azt sem hitte el, hogy ennyi gyilkolás után egyszerű altatóval vágná el az életét. Nem haldoklott, nem volt semmi baja, de élt egy törvény, egy lehetőség, amolyan aranyközépút: az eutanázia általi halál. Nem kellett a börtönben elsorvadnia, megöregednie, egy egyszerű injekcióval véget vethet az egész nyomorult életének. A nő ugyan nem volt előítéletes – de látta azt a rengeteg ártatlant, akiknek vérében a férfi keze úszott. Látta azt a rengeteg éhesen síró árvát, akik szülő nélkül maradtak. És látta azt a kisgyereket is, akitől most egy életre elveszi az apját. Rengeteg ártatlan kisgyerek, rengeteg árva – de az ő fiából nem azt csinál? Árvát? Nem veszi el tőle örökre az apját, nem öli meg mélyen belül? Dehogynem. Semmiben sem különböznek. Dokinak vér tapad a kezéhez, a nyomozó egy remegő, apró szívet szorít az ujjai között.

– Mondja, nyomozó, maga szerint rossz ember vagyok?

– Megölt közel kétszáz embert, legalábbis ennyi hullát számoltak. Ki tudja, van-e több? – A hangja ideges és megvető volt. Egy gyilkossal ült szemben. Egy édesapával. Ó, istenem! Hiszen elveszi az apját!

– Nincs kétszáz – sóhajtotta a férfi. – Pontosan százhatvanhét áldozatom van. De ha már itt tartunk, mégsem lehetek olyan rossz. – Doki felhúzta a vállait, vigyora mosolyra fakult, a szeme megtelt némi fájdalommal. Olyan nyugodt volt. A nő csodálkozott ezen a nyugalmon, halálosan nyugodt volt, talán azért sem szólt volna, ha elvágja a torkát. Egyszerűen megnyugodott, hogy már vége. Nem gyilkol tovább. – Magamhoz vettem Ronnie-t.

– Ez nem menti fel a vádak alól. Bár kétségtelenül szép dolog volt magától.

– Nem hiszek a szavaiban, Georgia – mondta Doki ugyanolyan megvetően, mint ahogyan a nő beszélt vele korábban. A nő érdeklődve figyelte. – Magának is van gyereke, igaz?

– Nem vagyok köteles vá…

– IGAZ? – A férfi hangosabban kérdezett, mire a nő megszeppenve bólintott. Doki mély levegőt vett, majd megfeszült izmait hagyta elernyedni, és hátradőlt, a fejét hátra vetette. – Utáltam a gyerekeket. Nem is lehetett sajátom, de Ronnie… Istenem, már a hangjába beleszerettem. Abba a hangos ordításba. Gondolom, tudja, milyen érzés.

Bár a nő bólintott, fogalma sem volt róla, mekkora szerelem az, amikor az ember a kezébe veszi a gyerekét. Vagy, amikor hallja az első ordítását. Tényleg utáltam a gyerekeket, rühelltem őket. Számomra elérhetetlen álom volt a családalapítás, a tudásom, a vagyonom tovább örökítése, nem lehetett gyerekem. Sokat rombolt a férfiúi önérzetemen, mégsem vette el az életkedvem, hiszen én magam is fogadott gyerek voltam. De Ronnie… Szóval, az anyjába nem voltam szerelmes, ő sem belém. Az anyja még szinte gyerek volt, tizenkilenc éves buta tini, akinél komplikációk jelentkeztek az egyik betegsége miatt. Egészséges kisfiúnak adott életet, de ő maga alig pár óra alatt életét vesztette. Én pedig ott voltam mellette.

– Nyomozó, mit mondok majd a fiamnak, miért hagytam el? – kérdezte a plafont bámulva. Csak ekkor vette észre azt a két kamerát, ami egyenesen őt figyeli. Legszívesebben belevigyorgott volna, de szerepben kellett maradnia. Mondjuk, annyira nem kellett magát megjátszania, valóban féltette Ronnie-t. Alig nyolc hónapos, olyan kicsi és életvidám, tele van szeretettel, játékossággal. Doki élvezte a fiával töltött idő minden pillanatát, azokat a pillanatokat, amikor a kisgyerek felfedez valami úját magától és boldogan mutatja meg neki, éppen mit fedezett fel. Mit mond majd, amikor nagyobb lesz, miért maradt magára? Bár magára nem marad, mert ott lesz neki Blake.

Sokszor gondolkodtam rajta, mit mondok majd neki a plexi másik oldaláról, amikor meglátogat. ,,Szia, itt van apu, és apu nagyon szeret?” És amikor rákérdez, miért nem lehetek vele? ,,Mert apu gyilkos, szívem”?

– Meséljen inkább az anyjáról, Eleonora Sanchezről.

Doki felhorkantott.

– Maga aztán kivételesen szívtelen alak. De sebaj. Nora, tizenkilenc éves, naiv kisgyerek volt, aki az első szexuális élményével nem csak egy életre szóló emléket, de egy életre szóló ajándékot is kapott. Az első dugás után terhes lett. – A férfi a vele szemben ülőre nézett. A nyomozó szemei szinte öltek, ott csillogott bennük a mély gyűlölet, az ítélet. Ennek ellenére a Doki mosolygott. Szép emlék volt az a lány az életében. – A betegem volt, a szülei mély hívők, az egyház emberei, tudta, hogy nem mondhatja el. Kedveltem, tudja? Őszinte volt, magamat láttam benne, ha lehetett volna gyerekem, az első alkalommal felcsináltam volna valakit, amilyen szerencsétlen vagyok. Tanácsokat adtam neki és elláttam pénzzel. Aztán ahogy egyre jobban belekeveredtem a bosszúhadjáratommal, az ügyetlenségem miatt magammal rántottam. A feleségem szemében ellenség lett, nekem pedig a gyengepontom. Így tudott megfogni, azt mondta, ha vállalom a túsz szerepét, elengedi Nora-t, de hazudott nekem. Hónapokon keresztül egy pincébe voltunk zárva. Az a lány beteg volt, veseproblémája volt, és még csak meg sem adták nekem a lehetőséget arra, hogy megmentsem! A nyolcadik hónapra egy gyönyörű, egészséges kisfiút szült. – Összefűzte az ujjait, amik remegtek, mintha csak fázna. De valójában dühös volt, dühös volt a nejére, aki egy nőtársától, egy anyától vette el az életét. Egy gyerektől pedig az anyját. – De a lány veséi leálltak, a felfázástól valószínűleg. A szülés okozta gyengeségtől tudtam, hogy csak pár órája van, hat-nyolc órát saccoltam. Végül hét órát virrasztottam mellette a gyerekét melengetve, aki sírt az anyja meleg teje után. Ezen után is biztos benne, hogy ebben a történetben én vagyok a szar alak, nyomozó?

A nő semmiben sem volt biztos, de abban igen, ha megtalálta volna Sarah Foxot, akkor nem csak Dokival vonulna börtönbe, de azt is elérné, hogy egy cellában öljék meg egymást. A férfi arckifejezéséből arra következtetett, darabokra szedné a feleségét. Sugárzott róla gyűlölet, az őszinte harag, a vérszomjasság. Bosszúvágy. Ott csillogott a szemében az az emberfeletti vágy, hogy kiontsa utolsó áldozata vérét: a saját feleségéét.

Biztos voltam benne, hogy nem vagyok bűntelen, ám abban is, hogy nem én vagyok a legmocskosabb ebben a játszmában. A feleségem féltékenységből sorsára hagyta Nora-t egy nyirkos pincében. ,,Legyél a szeretőddel! Pusztuljatok együtt!” Ezekkel a szavakkal zárta ránk hónapokra a pince vasajtaját. Minimális étel és víz mellett túléltük, én pedig többször is megkíséreltem végezni a nejemmel, de a gyengeségem miatt nem tudtam addig szorítani a nő torkát, hogy elroppantsam a nyelőcsövét.

 A feleségem tévedett, nem Nora volt a szeretőm, még csak nem is nő volt a szeretőm. Nem igazán értettem, Sarah miért többen le azon, hogy szeretőt tartok, a házasságunkhoz csak érdekek fűződtek, érzelmek egy szem sem. Néha, ha jó kedvem volt – márpedig elég sokszor volt, hála perverz személyemnek – akkor házaséletet éltünk, a ház minden sarkában a magamévá tettem. Meg sem fordult a fejemben, hogy a feleségem szerelmes belém, úgy hittem, ő is szeret mást. Hatalmasat tévedtem, de mire apám felhívta rá a figyelmem, már késő volt.

– Azt mondta, közel hét órát virrasztott mellette, pedig már menekülhetett volna. Miért nem tette? – kérdezte Georgia, mire a Doki hümmögött.

– Mintha kimaradt volna magának az a részlet, hogy a kezemben melengettem a gyerekét – felelte, aztán fejet rázott. – Azt hiszem, abban a hét órában hívő voltam. Hittem abban, hogy az a feljebbvalónk, Isten, Allah vagy a fene tudja kicsoda, megmenti. De hát a puszta hit még nem mentett meg egy haldoklót sem. – A hangja suttogássá halt, fájdalmas vallomássá. Sokszor elgondolkodott rajta: miért szereti ennyire ezt a lányt? Talán nem is a lányt szerette, hanem a benne növekvő kis életet, hiszen Doki is árva volt, az anyja egy fiatal tini, az apja egy gazdag középkorú férfi. A nevelőapja egy csupaszív boncmester, aki jobban szereti, mint a saját életét. Aznap is várta, ott, az üveg mögött, a pszichológus mellett. Az érzelmei kiüresedtek, csak kisírt szemekkel meredt maga elé, és figyelte a fiát, aki egyáltalán nem szégyelli, amit tett. Ő pedig megérti őt.

– Mit szeretne még tudni? – kérdezte teljesen kimerülve Doki. Nyúzott volt és nyűgös, ma még hazamehet, ma még együtt alhat a fiával reményei szerint. Elköszönhet a szeretőből szerelmévé vált társától, a férfitől, aki hol az ellensége, hol pedig a gyengéje volt. Hol a legnagyobb oka a vérontásra, hol a legnagyobb akadálya.

A nyomozónő felsóhajtott, tudta, hogy most hiába faggatja ismét a férfit, nem fog semmit elárulni – ahogy eddig sem tette. Kivel tervelte ki, hogyan vitte véghez, és a többi kérdés, amikkel minden este rémálmai vannak. Doki minden gyilkosságát beismerte, de mégis van egy elvarratlan szála: Sarah Fox.

– Mi az igazi neve?

Doki felnevetett.

– Nem tudom. Nincsen nevem.

– Hogy érti, hogy nincs?

– Nem kaptam. A nevem Doki. Apám nem adhatott nekem nevet, tekintve, hogy elraboltak, még mindig nem tudom, kitől. De ha rákeres arra a bizonyos nyolcvanhatos évre, biztosan kiderül majd.

Georgia mélyet sóhajtott, azt hitte, a férfi szórakozik vele. Ekkor a vele szemben ülő Doki felpillantott, és az üvegre meredt. Kollega, mi? Elnézett a nő válla mellett és egyre csak magát bámulta, azt a megviselt, fáradt arcot, a foltos haját, a felemás szemét, a pigmentfoltját a nyakán. Rémisztő volt, bár egészen különleges. Három génbetegség ütközött ki rajta: az albinizmus¹, a heterokrómia² és a vitiligo³ Az albinizmustól vörösesbarna hajában, mintha ősz foltok vegyültek volna, a hajkoronája foltokban hőfehér volt, ahogy pár szál szempillája is. A heterokrómiától az egyik szeme, mint a tenger vize csillogott, a másik aranybarnában tündökölt. A vitiligo pedig egy világos foltot hagyott a nyakán. Ennél nagyobb genetikai baki már nem is lehetne az emberiség életében. Végigmérte magát; mit talál ebben vonzónak egy nő vagy éppen egy férfi? Ritka jelenség volt ennyi hiba egy emberen, de egyáltalán nem volt egészséges dolog.

– Vagy kérdezze meg apámat, hátha ő tudja – mondta, majd a nőre pillantott. – Ott áll a tükör mögött, igaz? Meg se próbáljon hazudni! Egy pszichológussal beszél.

Felesleges is lett volna, Doki mindig mindent tudott, még a legnagyobb titkokat is, talán valójában nem is létezett olyan, hogy titok. Hiszen akkor ő maga sem tudta volna meg az infókat.

– Igen, és minden szavát hallgatja.

– Komolyan? Ez a taktikája? Életem legkedvesebb személyének fájdalmat okoz azzal, hogy kihallgat a gyilkosságaimról? Maga nem csak szívtelen, de erkölcstelen is.

A nyomozó nem bírt tovább uralkodni a dühén, a férfi felé mozdult, megkísérelte megpofozni, de Doki még bilincsben is ügyesebb volt, egyenesen a nő hajába kapott és az asztal lapjára rántotta, ennek hála a nyomozónő lefejelte az asztalt. Fájdalmasan felnyögött, a férfi pedig elengedte.

– Mint mondtam – kezdett bele nyugodtan Doki, miután kényelmesen visszahelyezkedett a székébe, a nyomozó pedig megigazgatta összetúrt haját –, egy pszichológussal beszél. Minden lépésével számolok.

A másik lihegett, elég zaklatottan nézett hol rá, hol valamelyik kamerába. Megijedt és valamilyen szinten szégyenkezett, hiszen nem lett volna szabad rátámadnia, de ez a férfi árassza magából a negatív energiát. Azt a rengeteg dühöt, ami a férfiben tombolt – valahol mélyen belül, mert ugyan az arcán semmi sem látszódott. Mindig nyugodt volt és mosolygott, mint egy igazi pszichopata. De Georgia rafinált nő volt, nagyon csúnya taktikai játékokkal; megkérdezte a férfi apját, miért olyan nyugodt és jókedvű mindig a fia? A válasza enyhén szólva is szíven ütötte, a férfi csak horkantott, és azt mondta: ,,Maga túl nagyra tartja a mosolyt. A fiam szánakozik, nem pedig szórakozik. Lenézi magát, nyomozó.” Gondolta, ha Doki így szánja őt, lenézi, akkor ő miért ne taposhatna a lelkébe? Elhozta az üveg mögé az apját, hogy halhassa a fia szavait. Hadd hallja, mekkora gyilkost nevelt abból az ártatlan, csúnyácska csöppségből.

– Ha azt hiszi, ellenem fordíthatja az apámat, téved. Jobban kiismert, mint bármelyik pszichológus – mondta magabiztosan, majd felhorkant. – Szánalmas egy teremtés maga, Georgia.

– Magánál nem létezik szánalmasabb – vágta rá mérgesen a nyomozónő, mire a férfi összekulcsolta a kezét, majd két mutatóujját a nőre szegezte, aztán kacsintott.

– Biztos ebben? Ismét emlékeztetem, hogy egy pszichológussal beszél. Maga is gonosz, nyomozó. Gonoszabb, mint én.

– Csak manipulálni akar. – A nő megrázta magát, mélyet sóhajtott, majd válla fölött hátra dobta szőke tincseit. Doki elvigyorodott, halkan nevetett.

– Talán – nevette. – Tudta, hogy egy jó pszichológus alig négy óra alatt képes elhitetni bárkivel, hogy gyilkolt? Magánál másfél is elég lenne.

– Elég ebből! – kiáltotta a nő, majd az asztal lapjára csapott. Felpattant az asztaltól. Lihegett és remegett az idegtől, a szemei vérben úsztak. A feje majd felrobbant a rengeteg átoktól, amiket magában a férfire vetett, a tenyere szinte zsibbadt egy kiadós, erős pofonért.

– Nyomozó! – szólt mézes-mázos, hízelgős hangon Doki. – Nincs több kérdése? Nem érdekli, milyen módszerekkel végeztem az áldozataimmal? Hogyan jutottam el erre a szintre? Ez nagy hanyagság magától.

Nem figyelt tovább rám. Magamban elégedett voltam, hogy így kiidegeltem és végre nem faggat tovább. Az az igazság, hogy hazudtam, nem százhatvanhét áldozatom volt, hanem százhatvannyolc, de ő még erre nem jött rá. Talán tudta, csak nem érdekelte, jobb volt elhinnie, hogy neki ehhez semmi köze. Ó, nyakig benne voltak. Én magam csak ültem ott, elégedett, átlátszó vigyorral, egyre csak az üveget kémleltem, és azt kívántam, apám ezt bár ne hallotta volna. Bár ne kellett volna kimondanom előtte, hogy gyilkos vagyok; de az vagyok. És ez neki fáj a legjobban, mert ugyan a maffiának dolgozott, ő maga ártatlan ember volt, és egyáltalán nem ilyennek nevelt. Én neveltem magam gyilkossá.

– Behívom az ügyvédet – közölte Georga, majd felkelt az asztaltól. Kopogott az ajtón, mire a túloldalon álló tizedes kinyitotta és beengedte az ügyvédet.

Dr. Peter Woods bőven középkorú volt, tele tapasztalattal és rafináltsággal. Ahogy belépett a terembe, és Doki szemébe nézett, elmosolyodott, majd biccentett. Erős negyvenes volt, büszke megjelenésű, de cingár férfi, akit pont ezekért a tulajdonságai miatt választott maga mellé a bűnös bűntelen – ő így hívta. Tulajdonképpen az egész gyilkolási manőverére rá letett húzni, hogy ,,önvédelem volt”. Ez az ügyvéd pedig addig csűrte-csavarta a dolgokat, hogy fél évvel meghosszabbította Doki szabadságát, már majdnem megmentette, amikor az agyturkász visszavonulót fújt, majd közölte vele: börtönbe akar menni.

– Miss Tanner – biccentett a nőnek is, majd megfontolt, lassú lépésekkel védence mögé surrant. Olyan hangtalanul és művészien, akár egy macska. Doki vállára tette szabad kezét, a másikkal a szék mellé helyezte a táskáját. Végigsimított a doktor nyakán, majd hátul, a tarkójánál a férfi hajába túrt. – Régen láttalak, Doki – búgta mély hangon, mire a férfi hümmögött.

– Valóban – mondta, majd kibújt az ügyvéd tenyere alól, és a vállá fölött az őt taperoló férfire tekintett. – Látom, két hónap alatt sem változott, Peter. Ez szomorú, hiszen megegyeztünk. – Az ügyvéd szemet forgatott. Inkább leült, az aktatáskát az asztalra helyezte, majd egy egyszerű mozdulattal kinyitotta, és előszedte a papírjait. Közben a nyomozó is helyet foglalt velük szemben.

Peter vonzódott a védencéhez, ezt nem tagadta, de Doki nem kért belőle, megegyeztek, hogy a dupláját fizeti majd a díjának, csak hagyja őt békén. Mégis úgy tűnt, az ügyvéd nem mondott le a viszonzásról, hiába kap kétszer annyi bért.

– Szóval – sóhajtotta Peter, majd négy összetűzött papírt nyújtott át a nyomozónak – az utolsó kívánság. A bíró beleegyezett, Doki kap plusz egy hetet.

– És ezt mivel indokolja?

Peter vállat volt.

– Jó az ügyvédje – kacsintott rá a férfi, mire a mellette ülő felsóhajtott.

– Valószínűleg az életfogytiglannal. Nem látom majd a fiamat felnőni. Ez a legtöbb anya szívét megolvasztja.

Doki kemény szavai mint kavicszápor hullottak a nyomozóra, minden egyes kődarab a szívét célozta, de mindegyik magatehetetlenül zuhant a mélybe. A nőt még annak ellenére nem érintették meg a szavai, hogy ő maga is anya volt és őt is várta otthon egy hat éves kislány. Talán most szívtelen tartják, úgy lehet, hogy tényleg az is. Fogalma sincs.

Az ügyvéd elvigyorodott, ahogy a két égő tekintetet figyelte, Doki és Georga Tanner nem jöttek ki egymással, sőt, elítélték egymást. Pedig egyikük sem volt tökéletes, és mindkettőjüknek volt oka a szégyenkezésre, ezt Peter tudta a legjobban. Mint ügyvéd, hasonlóan informált volt, akár egy pszichológus – csak ő nem hallgatásért volt fizetve. Olykor nagyon alattomos hivatás volt ez, máskor megváltást hozott az embernek. Doki arról volt híres, hogy minden szituációra ugyanúgy reagál – nyugodtan. Sosem jött ki a sodrából, nagyon nehéz volt felbosszantani, de mégsem ítélt el senkit. Egy maffiák között felnőtt férfitől mondjuk nem is várt mást. Elég régóta ismeri már őt ahhoz, hogy tudja, mégis milyen ember. Alapvetően nem rossz, nem előítéletes, de van egy egyedi világszemlélete. Doki szerint az alvilágnak pusztulnia kell, a maffiák világa túl sok fájdalmat hozott neki, bele is roppant az elméje, pedig egy életvidám kisgyerek volt. És most minden erkölcsi mivoltát felrúgva szánalommal telt tekintettel meredt a nyomozónőre. Lenyűgöző látványt nyújtott, ahogy ez az isteni hiba éppen szánakozik. Peter imádta a kinézetét, különleges volt, másabb, mint egy átlagos ember, de a különlegességét génhibák tömkelege adta. Doki volt a bűnös bűntelen, az isteni hiba.

Apámnak volt egy mondása, ami igazából egy elméleten alapszik: az őrültet és a zsenit csak egy hajszál válassza el egymástól. Apu úgy gondolta, én a két fogalom között kifeszített húron táncolok, mesteri precizitással tartom meg az egyensúlyt a két személyem között. Nem voltam skizofrén, a legtöbb pszichés bajomat én magam okoztam, én magam fejlesztettem arra a szinte, amin vagyok. Peter akkor, abban a teremben úgy nézett rám, mint egy isteni szférába emelt héroszra, valami olyasmi lénynek tartott, ami emberfeletti. Isteni hibának hívott – tulajdonképpen az is voltam. Szokatlanul magas IQ-val és logikával rendelkeztem, a génhiba okozta különlegességeim pedig mint fokozás funkcionáltak az életemben. Különlegessé és egyszerre gusztustalanná is tettek a hibáim, mégis ritkaság voltam. Állítólag emiatt a szüleimnek sem kellettem – ki tudja? Az ügyvédem vonzódott hozzám, bár felesége volt, minden vágya az volt, hogy jól megkúrja ezt a csodát, aminek a fejlődését végigkísérte. De én nem egy kiállított festménynek gondoltam magam, amit csak úgy nézegetnek. Ennél azért kicsit több tartásom volt.

Peter azt mondta, még sosem látott engem korábban szánakozni, még sosem néztem le előtte senkit. De az a nő olyan érzéseket hozott elő belőlem, amikor talán még sosem éreztem ilyen intenzíven. Úgy éreztem, sarokba akar szorítani, hogy hatalmat érez arra, hogy engem megleckéztessen. Mocskos gyilkosnak tartott, talán az is voltam, de egyáltalán nem voltam rosszabb, mint azok az elfeledett bűnözők, akik szabad lábon távozhattak a teremből – holott ő faggatta ki őket, és még csak gyerekük sem volt. Ez a nő egy kétszínű dög volt, nulla empátiával. Úgy döntöttem, ezért megkapja a jussát.

– Tartozom magának egy vallomással – folytatta Doki, majd szeme sarkából az ügyvédjére pillantott –, a hullák számával kapcsolatban.

A nő előredőlt, hogy minden szavát halhassa. Ereiben megfagyott a vér, azt hitte, végre bevallja, hogyan csinálta? Egyedül nem végezhetett ennyi emberrel, lehetetlen. Mind hasonló időben haltak meg, hasonló körülmények között. Biztosan van cinkosa.

– Nem százhatvanhét hullát hagytam. Hanem százhatvannyolcat. – Elégedetten vigyorgott, tudta, hogy nagy titkot osztott meg, ez pedig boldoggá tette. Ha már a börtönben rohad meg, legalább jókedvűen teljenek az évei.

A nő szemei izgatottan csillant fel. Ujjai megfeszültek, körmét az asztal lapjába vájta.

– Ki? Ki az? – kérdezte idegesen, de a doktor csak felhúzta a vállát.

– Azt már magának kell kiderítenie.

Georgia ismét a nyakáért kapott volna, de ezúttal Peter ragadta meg a kezét, és nyomta vissza ülőhelyzetbe a nyomozónőt. Ugyanolyan aurája volt, mint Dokinak. Ugyanolyan rideg és ördögi, taszító. Egy nézésével képes volt megrontani az embert, a lelkébe tiporni, egy szava elég volt ahhoz, hogy valaki eladja magát az ördögnek. De hát Dr. Peter Woods már elígérkezett az ördögnek – magának Dokinak.

– Szerintem ideje lezárni a kihallgatást – mondta mosolyogva Peter, mire a nő elrántotta a kezét, amit a férfi olyan erősen markolt, hogy még percekkel később is érezte ujjai helyét.

– Nincs több kérdésem – közölte a nyilvánvalót, majd felpattant, és az ajtóhoz sietett. Kopogott kettőt, mire az ajtó kinyílt, kiszólt valamit, aztán két rendőr lépett a szobába, hogy felrántsák Dokit a székből. A férfi utoljára az ügyvédjére pillantott, majd biccentett egyet.

– Tegyen, ahogy mondtam! – adta ki az utolsó utasítást, aztán hagyta, hogy valami pórázra emlékeztető láncot akasszanak a bilincsébe és kirángassák a teremből. Dr. Woods mélyet sóhajtott, majd becsapta a táskáját. Itt a vége, Doki – gondolta. – Itt a vége.

Doki túl sokat forgatta vékonyka csuklóin a fém pereceket, mindkét keze sebes és véres volt. A vér fémes szaga bántotta az orrát, a bőrébe vájó karikák egyre jobban szorították, de már nem sokáig lesz rajta. Kap majd ugyan egy nyomkövetőt, de az közel sem lesz ilyen kegyetlenül szoros, mint a bilincs. Először arra gondolt, a nyomozó durván szereti – aztán rájött, hogy szimplán minden emberségtől megkíméli. Semmi szexuális vonatkozás, semmi vonzalom, egyszerű ítélet.

Szinte kirántották az ajtókeretből, a hirtelen jött erőtől a rendőr, aki kivezette, magához rántotta, mellkasuk összeért. Doki összebilincselt keze véletlenül tiltott területhez ért, amit az őt tartó férfi grimasszal jelzett.

– Oh, elnézést – kuncogta, aztán hirtelen a szeme elsötétedett, valami ördögit akart mondani. – Ez a terület már másé, igaz? Korábban a feleségem fogdosta itt? Remélem, legalább olyan keményen dugta meg, mint én előtte való éjszaka!

Doki túl messzire ment, a rendőr a harag okozta hirtelen felindulásból megütötte. Pont az orra alatt kapta el a férfit. Hátratántorodott, majd vérző orráért nyúlt. Lenyalta ujjáról a vércseppeket és a rendőrre vigyorgott.

– Ha ilyen intenzitással dugta, mint ahogy engem megütött, nem lehetett valami kielégítő.

A tizedes fegyvert rántott és a doktor homlokára szegezte, Doki felszegte az állát, egyenesen a férfi szemébe nézett.

– Hallgass, te szemétláda! – ordította dühtől remegő hangon a tizedes, mire a másik csak hümmögött.

– Fáj, mi? Csak, hogy felvilágosítsam: ugyanabban az ágyban dugta, mint amiben én, csak én nyolc éven keresztül. Milyen érzés használt rongyot magára ölteni? – Doki tovább feszítette a húrt, a rendőr pedig élesítette a fegyvert. Senki sem volt a folyosón a másik tizedesen kívül, aki úgy tett, mintha nem is látná. A nyomozó ekkor lépett ki a szobából, és csak annyit látott, hogy Doki véres állal vigyorog az egyik tizedesre, aki fegyvert fog a tőle alig két lépésnyire álló vádlottól. A másik tizedes nekik háttal nézelődött, mintha süket és vak lenne. Georgia Doki mellé ugrott.

– Azonnal tegye le a fegyvert, Thompson! Ez parancs!

– Ne hallgasson rá! – búgta a doktor. – Lőjön csak le, mutassa meg, melyikünk a tökösebb!

– Azt mondtam, tegye le!

– Én meg azt, hogy lőjön le! Na, melyikünk érdemesebb Sarah Fox megnevelésére? – Tovább húzta a férfi agyát, aki egyre inkább hajlott rá, hogy tényleg meghúzza a ravaszt.

– Tessék? – Georgia egy pillanatra kizökkent a szerepből, és Dokira bámult, a férfi meg vissza rá. Mintha némán, csupán a tekintetével elmesélte volna neki a helyzetet, a nő a szemet forgatott, majd előrébb lépett. – Tegye le! Nem mondom még egyszer! EZ PARANCS!

A rendőr remegett a dühtől, az őt ért megaláztatástól. Élesen szívta be a levegőt, két kezével egyre görcsösebben szorította a pisztolyt. Doki egyre csak nézett, Georgia egyre közelebb araszolt a férfihoz, közben kezeivel nyugalomra intette, közben a másik rendőr elsomfordált a folyosóról. Végül leengedte a fegyvert, a nyomozó pedig kikapta a kezéből. Dühös pillantásaival ajándékozta az előtte álló, szégyenkező tizedest. A kezébe kapta Doki pórázát, majd magával húzta a pszichológust. De Doki megtorpant egy pillanatra a tizedes előtt, két kezével az álla alá nyúlt, majd maga felé fordította az arcát, egyenesen a szemébe vigyorgott.

– Gyáva! – köpte szánalommal telt hangon.

Kivezették a hallba, ott több rendőr sürgött-forgott, papírokkal szaladgált, sorra csörrentek a telefonok. Dokit a pulthoz húzták, ahol a nyomozónő kioldotta a bilincsből. Fájdalmasan felszisszent, ahogy a fém engedni a kezdett. A nő összehúzta a szemöldökét, megvizsgálta a férfi csuklóját. Mindkettő véresre volt dörzsölve, a vékony perecek már mélyen a húsába vájtak. Túl erősre húzta azt a bilincset, túl kegyetlen volt. Óvatosan leszedte mindkét perecet, kezeiben forgatta a doktor csuklóját, majd a pult mögött ülő nőre nézett.

– Hozzon egy vizes törölközőt és kötszert!

– Nem szükséges. – Mély hang szakította félbe az érzékeny pillanatot. Lassú, komótos léptekkel közeledett, az arcán érzelmek tömkelege tükröződött, mintha nem tudná, mit is érez. Fáradt volt, a sok sírás és idegeskedés teljesen kimerítette. Doki úgy nézett fel az apjára, mint azelőtt senki másra. A szemei úgy csillogtak, mint egy kisgyereknek. Olyan volt, mint egy négy éves, aki azért néz meghunyászkodva az apjára, hogy vacsora után minden rosszasága ellenére megkapja a desszertet. A nyomozó még sosem látott ilyet, pláne Dokival nem tapasztalt ilyet, de mégis büszke volt, hogy igaza lett: Ronnie mellett, a férfi másik gyengepontja az apja. Számára az a boncnok olyan volt, mint egy istenség, minden szava szent volt. – Majd én ellátom.

– Jó napot, dr. Whitemore! – biccentett felé a nyomozó, mire a férfi viszonozta a gesztust.

– Engem már nem is üdvözölsz? – kérdezte fia oldalra biccentett fejjel, felemelte kezeit és két kidörzsölt csuklóját az apja felé mutatta. – Fáj – közölte. Dr. Whitemore szemet forgatott.

– A kocsiban bekötözöm.

– És mit szóltál a…vallatásomhoz?

A boncnok egy pillanatra lehunyta a szemét és mély levegőt vett.

– Beszélgessünk a kocsiban.

Odakint hűvös volt, az ősz meghozta jellegzetes nedves és nyirkos időjárását, a szél gyengéden suhant el az épületek között. Amint a két doktor kilépett, mindketten mélyen a zsebükbe mélyesztették a kezüket, és előkeresték cigarettás dobozaikat. Ám ahogy Doki kinyitotta a sajátját, nyűgösen felsóhajtott, majd már el is hajította. Az övé üres volt. Dr. Whitemore felé nyújtotta a saját.

– Kocsiban nincs cigi – mosolyodott el Doki, mire az apja szája is felfelé kunkorodott. – Csak egy kérdésre válaszolj, apu. Akkor is a fiad maradok, ha a börtönben rohadok meg?

Dr. Stephen Whitemore az őszinteségéről és hatalmas szívéről volt híres, mégis nagyon hallgatag ember volt. Általában nem adott hosszú magyarázatokat, nem írta le részletesen a szituációt, sokszor inkább csöndben maradt, és nem felelt. De amikor Doki hozzá került, minden megváltozott. Felemelte a hangját a fiáért, és a fia minden buta, valótlan kérdését megválaszolta, sokszor órákig ecseteltek egy témát.

Tudta, hogy erre a kérdésre most felelnie kell, szóval csak mélyen a cigarettájába szívott. A szeme sarkából Dokit figyelte, a férfi egy kicsivel magasabb volt nála, és sokat fogyott az elmúlt egy évben, bár óta a pincés eset óta felszedett pár kilót, de a tárgyalásoknak hála, ismét leadott jó párat. Pedig neki mindig jó étvágya volt, ezt szerette benne annyira, nem volt válogatós kisgyerek, zokszó nélkül mindent lement. És most? Most…minden más. Doki már nem az ő Babucija. Jobb híján így hívta, éveken keresztül csak Babu volt, egészen tizenegy éves koráig, amikor elkezdte érdekelni őt az anatómia. Akkor kitalálta, hogy orvos lesz és ráragadt a Doki név.

Ahogy ott álltam az apám mellett és feszülten vártam a válaszát, elképzeltem, mit érezhet. Valószínűleg hasonlót, mint én: ,,Egy hét múlva elvesztem a fiam.” Borzalmas érzés volt egyszerre valakinek a kisgyereke, másnak meg az apja lenni. Egyszerre akartam, hogy szeressenek és megnyugtassanak, és egyszerre azt, hogy a gyerekemmel legyek és őt megnyugtassam, szeressem, magamhoz öleljem. Sokan szívtelennek és érzéketlennek gondoltak minket, a maffia tagjai voltunk, mocskos emberek – akkor mégis mi fogalmunk van nekünk a szeretetről? Felidéztem azt az estét, amikor hét évesen rájöttem: én vagyok az egyetlen gyerek, akinek nincs neve. Babunak becéztek, vagy Whitemorenak, de nem volt nevem. Fogalmazzunk úgy, hogy nem léteztem, nem volt anyakönyvikivonatom, nem voltam sehol sem a rendszerben. De valakinek a gyereke voltam, és arra is rájöttem, hogy nem azé az orvosé, aki felnevelt. Aznap mindent megtudtam: hogy bosszúból elraboltak és apám vállalta magára a gondozásom terhét, hogy valójában kísérletekre szántak, de végül a maffia feje megkegyelmezett, a vérszerinti apám gazdag, befolyásos ember, az anyám egy buta tini. És megtudtam, hogy nincs nevem. Apu mindig azt mondta, az a tiéd, amit elnevezel. Elnevezed az állatod, a gyereked, néha a növényed – akkor nekem miért nincsen? Én biztos voltam benne, hogy az apámé vagyok, hogy szeret és ragaszkodik hozzám minden hibám ellenére. Nem hiába hívott a Babucijának, mert az övé voltam, ezért elnevezett. Nem egy találó név, de az enyém volt.

Szóval ott álltam mellette és felidéztem azt az estét, amikor elmondta, mennyire szeret, pedig nem akart szeretni, nem volt szabad szeretnie. Azért kapott meg engem, mert ő volt a legfedettebb, nem ismerte senki, nem volt priusza, nem volt soha semmilyen illegálisnak a része, tehát biztonságban vagyok nála. De aztán a fia lettem, megszeretett, a névadással a magáévá tett. Most már én is tudom, mekkora szívfájdalom szeretni valaki más gyerekét, aki mégis a tied.

– Azt hittem, ez egyértelmű – sóhajtott fel Stephen. – Mindig a fiam leszel, Doki. Az enyém, senki másé.

– Te már tudod a nevem, igaz? Már rájöttél?

– Doki – a férfi a fia felé fordult, mélyen felemás szemeibe nézett, azokba a tökéletlenül tökéletes íriszikbe, amiket ő úgy szeretett –, mindig is tudtam a neved.

Doki lehunyta a szemét egy pillanatra, majd ismét a cigijébe szívott. A letüdőzött füst kicsit marta a belsőjét, a dohányzás egészen más világba tudta repíteni, mindig lenyugtatta a cigi keserű íze, a dohány nyomasztó szaga. De valahol utálta is, úgy gondolta, a cigaretta fogja sírba vinni, az öli meg. Mostanra biztos volt benne, hogy saját maga öli majd meg az idegrendszerét.

Végig azon gondolkodott, rákérdezzen-e: kinek a fia ő, mi az igazi neve, honnan jött, jelent ez valamit, szeretsz még ettől? De végül csak ennyit kérdezett:

– Nagyon gáz nevem van?

Az apja felnevetett, aztán eldobta a cigi csikket és a kocsija felé indult.

– Nem gázabb, mint a Babu – válaszolta, majd bepattant a volán mögé. Doki szemforgatva követte az apját, beült mellé az anyósülésre, és bekapcsolta a rádiót. Próbálta elterelni a gondolatait, kicsit normális ember módjára gondolkodni. Hátradőlt, lehunyta a szemét és arra gondolt, milyen lesz, amikor otthon majd ránevet a fia. És milyen lesz, majd egy hét múlva elbúcsúzni tőle, a szerelmétől és az apjától.

Átlépni a városhatárt gyönyörű érzés volt, bár a nyomkövető kicsit szorította a bokáját. Még azelőtt megkapta ezt az utánozhatatlan ékszert, hogy kiléptek volna a rendőrség épületéből. Kényelmesebb volt, mint a bilincs, de valahogy nem ment egy ruhájához sem. Egyre közelebb voltak, már csak pár perc és otthon vannak. Láthatja Ronnie-t, átölelheti és beleszagolhat a nyakába, érezheti azt a jellegzetes babaillatot.

Már látta messziről a házukat, látta, hogy Blake és Ronnie az udvaron vannak. Blake gereblyézett, Ronnie pedig széttúrta a levélkupacokat, azt is látta, ahogy szétdobálja. Aztán Blake felkapja és egy kupac levélbe ejti, rászórja a faleveleket, csiklandozza…

Akár egy normális család is lehetnénk. De sajnos, nem vagyunk.

[1] albinizmus: Az albinizmus igen ritka, öröklött megbetegedés, melyben nincs, vagy alig van jelen melanintermelés. Az ilyen emberek hófehérek, gyakran kék szeműek, fehér hajúak és érzékenyek a napfényre.

^[2]heterokrómia: Felemásszeműség. Leggyakoribb páros, az egyik szem barna, míg a másik kék. Ritkább a kék-zöld, illetve zöld-barna párosok. Mindkét szem egészséges, csak a színe más. Szintén genetikai betegség.

^[3]vitiligo: A vitiligóban szenvedő betegekre jellemző, hogy elveszítik a bőrük melanintartalmát. Az ilyen emberek általában foltosak, mint a bocik. Világosabb, nagyobb foltok jelentkeznek a bőrön, de nem veszélyes. Sötétebb bőrűeken feltűnőbb.  Érdekesség: Nekem (Lexa Smithnek) is van egy nagyobb foltom a karomon, de nem annyira feltűnő.

Folyt. köv. -->